Könyvkritika: Közép-Tiszai Ízek

 

Azt a kutyafáját, de dühös vagyok a kiadóra, hogy nem látta bele ebbe a könyvbe azt, amit lehetett volna. Hogy nem választotta  a nehezebb és munkásabb utat és nem vette a fáradtságot, hogy ebből a kötetből kihozza a maximumot!
A témaválasztás szerintem csillagos ötös. A különböző hazai tájegységek gasztronómiája izgalmas és kiaknázatlan terület, azt hiszem,  az elkövetkezendő években fontos új inspirációs forrás lesz mind az éttermi mind az otthoni főzésben. A tartalma tehát nagyonis valódi és időszerű.
Imádom a borítóját, mert hangulata van és mai. Először csak online láttam, és amikor mentem a könyvesboltba, végig azért drukkoltam, hogy bárcsak olyan lenne a könyv belülről is, mint amit a borító világa ígér. Elképzeltem, hogy puha fedelű, matt papírra nyomták és az oldalakon melankolikus hangulatot árasztó falvak, idős arcok és rusztikus ételfotók bukkannak fel. Sajnos másképp lett, a kötet belseje a 70-es (80-as?) évek ismeretterjesztő könyveinek képi világát idézi, és számos sebből vérzik. Milyen kár.

Aztán itthon oldalról oldalra végiglapoztam, és még inkább sajnáltam, hogy egy ilyen nagyszerű, minőségi tartalmat és munkát nem támogattak meg egy korszerű külsővel és szerkesztői munkával. A kötetet egy bizonyos dr. Simon Tamás “dandártábornok és amatőr szakácsművész” állította össze, mégpedig úgy, hogy nagyon komoly kutató- és gyűjtőmunkát végzett Jász-Nagykun-Szolnok megye településein. A megyei rendőrfőkapitányságon dolgozott, és mivel munkája során a legtöbb településen megfordult, kikérdezte az ott élő időseket. Ahogy írja, sokszor öreg nénik nagymamáinak receptes füzetei kerültek elő a kredencfiókokból, tele érdekesebbnél érdekesebb népi ételekkel. Ezeket rendezte szisztematikusan össze, településről településre. Rengeteg munka van benne. A receptek sajnos éppencsak rövid leírás formájában jutnak szerephez, ételfotó egy darab sem (bár a szerző leírja, hogy ez egy tudatos döntés volt, de legalább néhányat szerintem kellett volna készíteni), annál nagyobb teret kapnak az egyes települések leírásai, és a végeláthatatlan számú templom-, emlékmű- és önkormányzati épület fotó (igen rossz minőségben). Ettől teljesen megborul a tartalom aránya, és a cím és borító által ígért  receptgyűjtemény helyett Jász-Nagykun-Szolnok megye történelmi, ismeretterjesztő áttekintését kapjuk, néhány receptleírással. Ehhez kellett volna egy jó szerkesztő, aki megmondja a szerzőnek, hogy a kötet előnyére válik, ha átstrukturálja a tartalmat. (Már persze, ha a gasztronómiára nyitott olvasóközönséget szerették volna megcélozni). A tizedik lovasszobor fotó helyett például sokkal szívesebben néztem volna a receptgazda idős nénik arcát.
Ha az ember ennek ellenére nem adja fel, átküzdi magát a sok oldalon, és veszi a fáradtságot, hogy végiolvassa a nagyszerű recepteket, akkor jut el a lényeghez és a jutalomhoz. Ezekből ugyanis egyrészt kiderül (pontosabban megerősítést nyer), hogy a magyar népi konyha is milyen sokszínű, izgalmas és változatos, csak nagyon keveset tudunk róla. Ha például csak a kötetben szereplő leveseket nézzük, lenyűgöző a sor, össze is írtam egy listát, hogy miket kóstolnék meg legszívesebben azonnal:
Tormás sertésnyelvleves
Zöldbabos bárányleves
Savanyúkáposztás pulykaleves
Kunsági húsgombócos paradicsomleves
Tejfölös kacsaleves
Marhahúsleves egressel
Libaleves libatepertőgombóccal
Kakasleves törökösen (mazsolával, szőlővel, egressel, fűszerekkel, ezt tuti megcsinálom)
Aztán sorra következnek a különleges egytálételek, kivételes tészták is.
Óriási előnyére vált volna a könyvnek egyrészt egy korszerű, mai design, ami fogyaszthatóbbá tette volna, másrészt ha akadt volna egy külső szem, aki ebbe a kéziratba víziót lát, ahhoz igazítva teljesen átszerkeszti, és ezáltal olvasóbaráttá, könyebben befogadhatóvá és igazán inspirálóvá (és piacképessé) varázsolja ezt az elképesztő minőségi tartalmat.
A kritikám ellenére azért foglalkozom vele ennyit, mert még így is szeretem, és ajánlom – elsősorban szakmabelieknek – éttermeseknek, szakácsoknak, valamint azoknak, aki hozzám hasonlóan lenyűgözőnek találják a régi recepteket, a tájjellegű konyhát, és ezekben mindig újabb és újabb ihletet találnak. Le a kalappal, Dandártábornok Úr!

 

 

 

 

 

(Visited 30 times, 1 visits today)
Print Friendly

4 hozzászólás

  1. Hű, így tényleg nagy kár érte! Bárcsak fordult volna Hozzád a dandártábornok!
    A kritikád hangneme tetszett, a vitriolmentes, valóban építő javaslatok, és hogy összhangban van benne az egyenesség a jóindulattal. Ezért is kedvellek. Üdv. Bogi

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.