Egy hét egy 172 éves francia kastélyban

Ha huszonhat évvel ezelőtt, frissen végzett egyetemista korunkban azt mondja valaki az akkori énünknek, hogy a nagy, nemzetközi baráti társaságunk több mint két évtized múlva is szoros kapcsolatban lesz, és egyszer egy hétig egy 172 éves francia kastély kertjében vacsorázunk és borozunk, biztos rácsodálkozunk. Ma, 25 évvel később is hitetlenkedve állapítjuk meg, hogy ez a barátság a mai napig tart, és ennyi év elteltével is megtartjuk az éves találkozót, ami mindannyiunk számára az év egyik csúcspontja.

Mi tizenvalahányan a világ különböző szegleteiből, huszonhat éve ismerjük egymást, mindenkinek végig követtük az élete és pályája indulását és alakulását, szerelmeit, családalapításait, válásait, boldog és boldogtalan időszakait, nehézségeit. Nem vagyunk napi kapcsolatban, de a májusi éves találkozókon mindig ugyanott tudjuk folytatni, ahol egy (vagy több évvel) korábban abbahagytuk. Olyan feltétel nélküli szeretet és olyan igazi, mély kapcsolódás köt bennünket össze, ami miatt ezt a barátságot az élet egyik legnagyobb ajándékának élem meg. Azok a pillanatok, amikor a világ különböző tájairól megérkezünk valahova, egy házba – valójában mindegy is, hogy hol van és milyen –és viszontlátjuk egymást –azokban minden benne van. A viszontlátás öröme, a közösen eltöltendő hét várakozásának izgalma, a felkészülés a nagy közös reggelikre, főzésekre, borozásokra, beszélgetésekre, nevetésekre és sírásokra, mindenből mindig akad gazdagon. De tagadhatatlanul benne van ezekben a találkozókban a fiatalságunk, diákéveink emléke is, és az elmúlás és korosodás keserédes valósága is, hiszen huszonéves fiatalokból középkorúakká váltunk az elmúlt évtizedek alatt, és sokat is változtunk. A pandémia miatt kimaradt két év még inkább rádöbbentett bennünket, hogy micsoda értékes dolog a barátságunk és a hagyományunk, soha nem voltunk még ennyire teljes létszámban, és az együtt eltöltött napok még érzelmesebbek voltak, mint valaha.

Az idei találkozónk helyszíne egészen különlegesnek bizonyult, ugyanis egy igazi francia kastélyban találtuk magunkat. Észak-Franciaország Pikárdia régiója talán nem tartozik az első úticélok közé, pedig meglepően érdekes. Bevallom, korábban nem is hallottam Beauvais településről, arról meg pláne nem, hogy Budapestről közvetlen járat repül ide. Maga Beauvais egy kedves kisváros, lenyűgöző katedrálissal a központjában, a környék pedig kiváló kirándulási lehetőségekben gazdag – tengerpart, Franciaország legszebb falujának választott, festői Gerberoy, na meg persze parádés francia gasztronómia is komoly vonzerő. A kastély pedig Chateau de Villers, 1850-ben épült, a mai napig családi tulajdonban és használatban van, és ez minden apró tárgyban és részletben vissza is köszön, ami az amúgy is különleges hangulatnak még személyesebb jelleget ad. Tizenhatodik században induló családfa a falon, egy letűnt világ tárgyai, a felmenők és szülők fotói, a mai generáció esküvői képei, szalonok, könyvtárak, zegzugok, kiskamrák mindenütt. A konyhában érezhetően sokat főztek – mind a család maga mind feltehetőleg a személyzet – erről tanúskodnak az eszközök, edények (két hatalmas, patinás cocotte!) – a nyolcvanas évekből megmaradt, tökéletesen működő kisgépek, Elle magazinokból gyűjtött, megsárgult receptkártyák –na meg a legnagyobb kedvencem: az eldugott, titkos kamra, ahol egyszercsak egy teljes kuszkusz – és tagine edényzet bukkant fel. Az edények némileg lelakott, de teljesen használható állapotban, a kis fűszerpolcon minden fűszer, ami egy jó tagine főzéséhez szükséges – nyilvánvalóan manapság is használják ezeket, talán nyaranta.

A főzés ilyenkor az én édes feladatom – a barátaim nagyra értékelik a főztömet, én pedig nemcsak etetni imádom őket, hanem elmondhatatlanul élvezem a teljesen improvizációs főzést, sok emberre. Ilyenkor abból főzök, amit kapunk –én persze elég sok kutatómunkát teszek előzetesen a helyi alapanyagok és beszerzési források – piacok, kisboltok, termelők – felfedezésébe. A konyha adottságai is meghatározzák, hogy mi kerül az asztalra, és általában igyekszem a hely szellemiségéhez is igazodni. Na meg közben az évek alatt a társaság összetétele és étrendje is változott, a csapat gyerekekkel bővült, idénre ketten vegánok és ketten vegák lettek, a dél-amerikai barátok pedig továbbra is húsimádók – ezek között kell tehát ügyesen és praktikusan lavíroznom egy-egy menü összeállításánál. Az idei vacsoráink így alakultak:

1.este: Sült csirke, mentás-citromos zöldbab, spárga, egészben sült krumpli, zöldfűszermártások, saláta

2.este: „Shatatouille” (a shakshuka, ratatouille és a chateau találkozása), sült karfiol tahini öntettel, dukkah fűszerrel, egészben sült krumpli, vegán joghurtos padlizsánsaláta, saláta, a húsevőknek kiváló minőségű merguez kolbász

3.este – Kagyló tejszínnel és ras el hanout fűszerrel + A nagy kuszkusz projekt – vegán zöldségtagine gőzölt kuszkusszal, választható tengeri halfilével, vagy merguez-zel

4. este – Borjúpaprikás bagette-tel, vegán paprikáskrumpli, sült zöldségek, saláta

5. este – Sült karfiolkrém, jakabkagyló, dukkah fűszer – Crépinette (fátolyhájba csomagolt húspogácsa a helyi hentestől), spárgával, újkrumplival és spenóttal – Tökéletes eper vaníliás fromage frais habbal, citromos linzerrel

Na meg persze minden étkezés végén pazar sajtok, amiket a helyi sajtszaküzletben vettünk, és amik Franciaországban mindig lenyűgöznek – mind a sajtok mind a szaküzletek és szakértő eladóik. Mondanom se kell, a helyi hentestől, zöldségestől, kisboltból beszerzett alapanyagok olyan kiváló minőségűek voltak, hogy a feladatom az volt, hogy ezekből kihozzam a maximumot.

Főzésben a kedvenc műfajom ez a fajta spontán, improvizációs főzés, ha még egyéb kihívás is van benne (pl. vegán vendégek), még inkább. A kastély és a konyhája szellemisége pedig különösen inspirált.

(A kastélyban tíz szoba van, úgy, hogy mi megtöltöttük mindet, és a bérleti díjat sokfelé osztottuk, kevesebbet (kb. a negyedét) kellett egy hétre fizetnem, mintha pl. a Balatonon töltöttem volna ennyi időt.)

Sok olyan pillanata volt ennek a hétnek, amikor szívesen megállítottam volna az időt, jelképezze ezt zárásként ez a kép. Utolsó esténk, létszámunk már megcsappant, későn, este tízkor kezd el sötétedni, vacsora után vagyunk kint a kertben, sajtok, borok, zene, éneklés, sűrű pillanatok.

(Visited 701 times, 15 visits today)
Print Friendly, PDF & Email

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük