Pirított szárzeller kesudióval és csilivel

2019. a zellertrend éve volt. Ekkor jelent meg a The New York Times cikke, amely megpróbálta felgöngyölíteni, hogy miért duplázódott meg néhány hónap alatt a szárzeller ára és miért szökött iránta a kereslet az egekbe. A „Miért iszik mindenki zellerdzsúszt, mintha akkor nem halna meg” című cikk bemutatta, hogy a zellerboom elsősorban Anthony William életmódbloggerhez kapcsolódik, aki sokszázezres példányszámban eladott sikerkönyvében állítja: napi fél liter, éhgyomorra fogyasztott frissen préselt zellerlé az egészség maga, méregtelenítő, tisztító, immunerősítő hatású (a lé készítéséhez a biztonság kedvéért a tökéletes juicer készüléket is ajánlja, húsz százalék kedvezménnyel). A dietetikusok szerint a zellerlémozgalomnak tudományos megalapozottsága nincs, ettől még ártani nem árt, habár a préseléssel éppen a legértékesebb rostokat távolítják el belőle. New Yorkban nem először trendi a zeller, az 1800-as évek második felében is volt egy hulláma, akkortájt nem hiányozhatott elegáns vacsorapartikról, 1868-ban pedig piacra dobtak egy, a mai napig kultikus státusznak örvendő, elsősorban a zsidó delikben árult, az ikonikus pastramis szendvicshez kiválóan passzoló zellertonikot, amit az újhullámos koktélosok manapság szívesen fedeznek fel újra.

A szárzeller kulináris és gyógyászati felhasználásának története évszázadokra nyúlik vissza, az ókori görögök afrodiziákumként számon tartott bort készítettek belőle (a zellerre már az Odüsszeiában is található utalás), az ókori Egyiptomban, az indiai ájurvédában és a kínai orvoslásban is fontos szerepe van. Az olasz és francia konyha elsősorban raguk alapjaként használja, Amerikában leginkább nyersen, mártogatóként, vagy salátákban jelenik meg, az ázsiai konyha szinte kizárólag pirítva, vagy párolva tálalja. Az alábbi wokos fogás semmilyen trendbe nem illeszkedik, viszont tizenöt perc alatt elkészül, igazi ízbomba, a zeller lágy ízűre sül, nem kell félni a vadságától. Aki kiadósabb ételt szeretne készíteni, tehet hozzá felkockázott csirkét, vagy garnélát, de más zöldségekkel, pl. gombával is ki lehet egészíteni. Az osztrigaszósz az ázsiai konyhákban gyakran használt, sűrű, szirupos, kissé füstös ízű szósz, nagyobb élelmiszerüzletek nemzetközi részlegein elő szokott fordulni (ázsiai boltokban pedig mindig kapható), de ha ez kimarad, akkor is érdemes nekiállni ennek az ételnek.

A szárzellert levágjuk a törzséről, megmossuk, majd konyhai papírtörlővel alaposan leitatjuk. Srégen, kb. 3 cm-es darabokra szeleteljük. Ha zsengét kapunk, nem szükséges hámozni, ha kicsit vaskosabbak, akkor a külső, kemény, fás, szálat érdemes eltávolítani róla. Az újhagymával ugyanezt tesszük, a gyökérrészét levágjuk, öblítjük, szárítjuk, szeleteljük. Egy nagyméretű serpenyőt, vagy wokot szárazon, azaz zsiradék nélkül forróra hevítünk. Ekkor adjuk hozzá az olajat. A serpenyőbe dobjuk a szárzeller- és újhagyma darabokat. Dobva-rázva, kb. 5 percig pirítjuk, amíg itt-ott kissé megpirul, és elveszíti nyersességét, kicsit megpuhul, de azért még ropogós. Sózzuk, borsozzuk. Hozzáadjuk a kesudiót, majd a finomra aprított fokhagymát, gyömbért és csilipaprikát, ezzel is néhány másodpercig pirítjuk. Közben egy kis tálkában kikeverjük a szójaszószt, szezámolajat, osztrigaszószt és mézet. A zöldségekre öntjük, és erős lángon átforgatjuk, amíg a szósz kissé sziruposan bevonja a hozzávalókat. Natúr rizzsel tálaljuk, de összepiríthatjuk rizstésztával is. A kesudió hozzáadása előtt tehetünk a serpenyőbe/wokba felkockázott csirkét, esetleg garnélát, ha kiadósabb fogást szeretnénk.