Spagetti kolbásszal és fokhagymás zöldekkel

Nápoly idegenforgalmi imidzse nem egyértelműen pozitív, nehezen tudja felvenni a versenyt az idilli, igézően vonzó olasz városokkal. A környéken inkább a meseszép Amalfi-partvidék, a fenséges Sorrento és Capri babonázzák meg az ide látogatókat, Nápolyt a többség érkezési pontnak tekinti, ahová esetleg érdemes betérni egy pizzáért. Tény, hogy nagyvárosi zajával, hömpölygő tömegével, sötét sikátoraival és általános dzsumbujával nem fog mindenkit meghódítani, de aki szereti a pezsgő lüktetést, a déli töménységet és az inspiráló totálkáoszt, az hamar bele fog szeretni. Legkésőbb akkor, amikor először végigsétál a Via Pignaseccán, Nápoly legrégibb piacán, amely a város esszenciáját egyetlen utcába sűríti. Itt aztán mindent lehet: megfigyelni a heti gasztronómiai rutinjukat végző olasz asszonyokat, valamelyik kocsma bárpultjára támaszkodva hangos olasz zenét hallgatni, vagy focit nézni a helyiekkel, megkóstolni a földkerekség legjobb, autentikus, nápolyi stílusú pizzáját (Da Attilio pizzériájában, Margheritát), na meg persze végigmustrálni a bámulatos kulináris kínálatot. Az utcában sorra követik egymást az évtizedek óta működő, többgenerációs, családi kifőzdék és kisboltok: az Ai Monti Latteriában a környékről származó, körteformájú provolone sajtért és az eredettvédett, krémes bivalymozzarelláért áll a sor. A Le Zendraglie tripperia, azaz pacalra szakosodott üzlet, az előfőzött pacalt és borjúlábat rendeléskor szeletelik, majd főzik készre a csípős, paradicsomos mártásban, idős urak törzshelye. A La Pescaria Azzurra pazar halkínálatot vonultat fel, az élő langusztától az apró vénuszkagylókig, jó hír, hogy a hozzátartozó büfében ezeket el is készítik. A tipikus nápolyi friggitoriából is akad itt néhány, az olajban kisütött ropogós gombócokat, cukkinivirágokat, pizzákat imádják a helyiek. A legemlékezetesebb látványt persze a zöldséges standok adják, ahol nagy halmokban árulják a szezon terményeit, márciusban például temérdek articsókát, édesköményt, narancsot, citromot, valamint a nagy kultusszal bíró friariellit, utóbbi csokorba fogott, kesernyés zöld levél, a vége brokkoliszerű végződésekkel, cime di rapa néven lehet vele gyakrabban találkozni az olasz gasztronómiában. Leggyakrabban sült kolbász köreteként, vagy tésztában adják, utóbbi ihlette az alább ajánlott ételt. Az olasz spagettinek nagyon is jól áll a magyar kolbász, a magyar kolbásznak pedig egyáltalán nem árt az olasz parmezán, jó barátságban vannak. Friariellit Nápolyból hoztam hozzá, itthon sajnos nem lehet kapni, de helyettesíteni lehet friss spenótlevéllel, mángolddal, vagy akár retek-, cékla-, vagy karalábélevéllel.

A spagettit forró, lobogó, sós vízben al dente, azaz fogkemény állagúra főzzük. Közben előkészítjük a „feltétet”: Az olívaolajon megpirítjuk a bélből kiszedett, aprított, friss kolbászhúst, amikor már nem nyers, hozzáadjuk a finomra aprított fokhagymát, és az alaposan átöblített, nagyobb darabokra vágott zöldeket. Sózzuk, borsozzuk, chilipelyhet szórunk rá. Addig főzzük, amíg a levelek megfonnyadnak. A tésztát leszűrjük, majd azonnal a serpenyőbe dobjuk, és összekeverjük a pirított kolbásszal és a megfonnyasztott spenóttal. Reszelt parmezánt szórunk rá, végül jófajta olívaolajat locsolunk rá.