Ramadán közepén jár a muszlim világ, augusztus közepe óta harminc napon át, abban a kultúrában más lelkiállapotban és tempóban él a lakosság nagy része. Az önfegyelem erősítését és testi-lelki megtisztulást szolgáló harmincnapos böjt alatt a hívőknek napkeltétől naplementéig egyetlen falatot, korty folyadékot sem szabad fogyasztaniuk. Ilyenkor a gasztronómia is egy elsősorban a hagyományokon alapul. Nagy vendégjárás követi a böjtöt megtörő esti étkezéseket, nem csoda hát, hogy mindenütt fontos szerepet kapnak a kínálható aprósütemények, édességek. Számos változatot valóban csak ilyenkor készítenek. Isztambulban pl. az ún. güllac az ünnepi desszert: vékony –keményítőből, lisztből és vízből álló lapokat öntöznek meg forró, cukros tejjel, a rétegek közé darált dió, a tetejére gránátalmamag kerül. Az egyik legrégibb és legfinomabb török desszert, ráadásul szirupos társaihoz képest kimondottan könnyű. Nem úgy, mint a marokkóiak emblematikus, híres édessége, amely ilyenkor ellepi az utcákat: a chebakkia lágy, mandulalisztes tésztából áll, amelyet szalagonként, virágba formázva sütnek ki olajban. Aztán már csak kilónyi méz és szezámmag kerül rá.
Hozzávalók (4-6 adag)
25dkg liszt
2 evőkanál porcukor
csipet só
2 tojás
5dkg olvasztott vaj
2 evőkanál tejföl
2-3 evőkanál fehérbor
a sütéshez olaj
tetejére porcukor
A lisztet átszitáljuk, hozzáadjuk a porcukrot és a csipet sót. A közepébe mélyedést formázunk, beleütjük a két tojást és beleöntjük az olvasztott vajat. Összekeverjük, és alaposan összedolgozzuk. Hozzáadjuk a tejfölt és a fehérbort is, hogy elasztikus, lágy tésztát kapjunk. Fóliába csomagoljuk, és fél órára hűtőbe tesszük pihentetni. Gyúródeszkán kb. 3mm vastagságúra nyújtjuk, majd derelyevágóval, vagy éles késsel kb. 4cm széles csíkokat vágunk. A csíkok közepében vágást metszünk, amelyen keresztül átdugjuk a tészta egyik csücskét. Nagy serpenyőben felforrósítjuk az olajat, csipet tésztával tudjuk ellenőrizni, hogy megfelelő hőmérsékletű-e. A csíkokat mindkét oldalukon arany színűre sütjük a forró olajban. Tálaláskor megszórjuk vaníliás porcukorral. Kínálhatunk mellé savanykás lekvárt is.
Igazán tetszett ez a bejegyzés, különösen, hogy ilyen szépen összefontad a különböző kultúrákat és ételeket, nem beszélve a Ramazanról és a böjtről, amit mi is oly jól ismerünk.
Erdemes lenne megemliteni itt akkor mar az olaszok crostoli-jat is, ami kisertetiesen csorogefank bizony. Raadasul szinten bojt idejen (termeszetesen a husvetot megelozo bojt idejen) fogyasztjak, porcukorral meghintve.
Herőce a Jászságban. És bár nem bonyolult, de még mindig nem tudom olyanra csinálni, mint a nagymamám.
A franciák télen (december közepétől január végéig…) eszik: Bugnes-nek hívják…
Hm, a csörögefánk – felénk mindig farsang környékén került elő a családban, gyermekkorom egyik kedvence. Még a lekvár sem nagyon volt szokás hozzá nálunk, csak porcukrosan ettük.
Érdekes, ez az egyetlen „sütemény” ami valahogy soha nem érintett meg, emlékszem, kislányként, mindig úgy éreztem, hogy nem tud fánkot sütni, aki ilyet tesz elém. Ez a viszoly az óta sem múlt el belőlem. De ez a spot anyira megtetszett, hogy zat hiszem kipróbálom, legfeljebb nem én eszem meg, hanem a család.
Most jöttem vissza Tunéziából, ott hűségesen tartják a Ramadánt. A csörögefánk pedig még nagymamám specialitása volt, és a mai napig imádom 🙂
és a prágai csörege?!!
Igen tényleg szépen összefonta a külömböző kultúrákat az író csak kár hogy ezt nem ő írta. A Magyar Narancs egyik számában jelent meg ez a cikk szóról-szóra ugyanígy:)))
Jaj bocsika ő írta azt a cikket is:)))
Igen, a Magyar Narancs Chili es Vanilia rovata az enyem, ugyhogy ez esetben halistennek nincs semmi atveres 🙂 a mancs utan mindig egy hettel teszem ki ide a blogra a cikket