Kalpazankaya, Burgazada (Isztambul)

Ezúttal a Herceg-szigetek varázsoltak el. Ez a szigetcsoport nem más, mint Isztambul egyik kerülete. A Márvány-tengeren fekszik, és a városból kb. 1 órás kompozás vezet ide, ami önmagában az egyik legintenzívebb isztambuli élmény. Azt hiszem, ha valaki nem első alkalommal jár a városban, akkor feltétlenül ajánlanám ezt a kirándulást, egyrészt gyönyörű helyeket lehet látni, másrészt kiszakít picit a fokozott forgatagból. Mi is utóbbi miatt vágtunk neki az útnak, de nem is sejtettük, hogy micsoda paradicsom vár ránk, szó szerint. (Na jó, a teljes igazsághoz tartozik, hogy a négy lakott sziget közül azért éppen a legcsendesebbet választottuk, mert kinéztem ott egy bizonyos éttermet.) A szigetekre jó időben elsősorban pihenni, sétálni, piknikezni járnak a helyiek, és nevezetességük, hogy gépkocsi forgalom egyáltalán nincs, a szigeteken gyalogosan és lovas kocsin lehet közlekedni.

Az ember még Isztambulban, a Kabatas kikötőben felszáll a kompra. Ott rendel egy cay-t (erős török teát), aztán később, amikor már gyűjtik vissza a poharakat, még egyet. Azt kortyolgatja, miközben figyeli a tükörsima, türkíz zöld tengert és utastársait. Turista nem sok. Szerelmespár sok. A szellő sós, és minden olyan valószínűtlenül nyugodt. Figyelni kell, a második megállónál kell kiszállni, ez a Burgazada-sziget, a legkevésbé felkapott és legcsendesebb. Itt tényleg semmi nincs, csak a tenger végtelen látványa, vadregényes, hangulatos nyaralóházak és néhány vendéglő. Na meg a Kalpazankaya, a sziget legtetején, ahol olyan kilátás vár ránk, hogy úgy érezzük majd magunkat, mint a paradicsomban. Menjünk csak egyenesen, aztán jobbra, végig, ütközésig, kb. 30 perc, ott lesz, nem lehet eltéveszteni. 40 perc tempós gyaloglás után a társaság néhány tagja óvatosan érdeklődik, hogy egészen biztos vagyok-e benne, hogy jó felé haladunk. Nyugi, tutti itt lesz, már nemsokára. 50 perc hegynek fölfelé, a paradicsomi étterem még mindig sehol, megkérdezni sem tudunk senkit, hiszen egy lélekkel nem találkozunk. A táj azonban mesés, a túra jól esik, 55 perc után azért a fiúknál előkerülnek a kütyük, gps-ek, iphone-ok, tájékozódjunk. Mutatja a címet, jó irányban vagyunk, mindjárt itt kell lennie. Némi ideges köhincselés, finom beszólongatások. (éppen egy tök üres sziget tetejére mászunk fel, azért, hogy ott ebédeljünk, nem értem, mi itt a probléma..). Szerencsére szembe jön egy lovaskocsi, rajta elegáns idős házaspár, megerősítik, hogy az út végén ott a célunk (és hogy hatalmas kerülőt tettünk, nem a part menti úton kellett volna jönni, hanem keresztbe).

Amikor végre megérkezünk, egyetlen másodperc alatt elszáll minden fáradtságunk és gyanakvásunk. Szó szerint a sziget csúcsán vagyunk, a panoráma elképesztő, a hatalmas teraszon sok-sok kockás terítős asztal és kellemesen terjengő grill illat. Rendelünk és hamarosan meg is érkeznek az előételek: padlizsánkrém, feta, joghurtkrém, marinált halak, paradicsomos-paprikás padlizsán, szegfűborsos-fűszeres rizzsel töltött kagyló, olívaolajban főtt articsóka (most van a szezonja), lóbab püré (zseniális), dolma, tengeri spárga. Mellé pita, raki. Ezt követi életem legjobb hala, a grillezett óriás laposhal (halibut), amivel az égvilágon semmi más nem történt, mint hogy faszénen megsütötték. Köret nem kell hozzá, semmit nem kíván. Az ilyen halakkal az a legnagyobb baj, hogy ilyen után a többi nem ízlik.

Visszafelé futunk egy nagyot, hogy elérjük az utolsó előtti kompot (még piacozni akarunk), elbénázzuk, rossz kompra szállunk, de ezt ekkor még nem tudjuk. A kompon öt percenként jelenik meg az árus, hol teát, hol kekszet kínál. Az egyik körnél kivétel nélkül mindenki a pénztárcájáért nyúl: a régi boszporuszi faluból, Kanlicából származó joghurt országszerte fogalom: sűrű, krémes, savanykás és porcukorral a tetején kínálják.
Az ázsiai oldalon szállunk ki, a Kadiköy-piacra tartanánk. Itt derül ki, hogy a következő kompra kellett volna szállni, ez itt Bostanci, ami egy picit sincs közel Kadiköy-höz. Dolmust fogunk (iránytaxi), bepattanunk, és majd leesik az állunk, amikor fél órán át az ablak mögül csak luxus üzleteket, elegáns kávézókat, és butikokat bámulunk. A Bagdad- sétányra keveredtünk, csakhogy ez itt nem is Isztambul, hanem New York.

Végül hazáig vitetjük magunkat, a Taksim alatt lévő Cihangir negyedbe, itt szeretnék mindig lakni, vagy legalábbis mindaddig, amíg nem fedezek fel egy újabb szegletet, amelyben el lehet veszni.