Habár visszamenőleg végiggondolva, az út során leginkább ösztönösen –de mindig megfontoltan – hoztam döntéseket, azt hiszem, utólag valamelyest talán modellezhető a folyamat. Amelyet azért osztok meg különösen szívesen, mert azt hiszem, mintapéldája annak, hogy Magyarországon is bármi lehetséges, ha az ember kellő odaadással, kitartással és szorgalommal dolgozik. Mert ingyen azért semmi nincs, maximum az álmok. Ezúttal nincs konyhakész, bombabiztosan működő receptem. Mégpedig azért, mert bár, saját tapasztalataim alapján tudok tippeket adni, hogy szerintem mi a fűszer, a köret és az elkészítési technológia, a végeredmény alapvetően a legfontosabbtól, az alapanyagtól függ. Ez pedig maga az adott személy. Annak habitusa, személyisége, élethelyzete, lelkiállapota, ereje, bátorsága, tartása és kitartása.
Amiket alább próbálok részben csapongóan, részben strukturáltan (és remélem, egyáltalán nem nagyképűen) összefoglalni, azt elsősorban a gasztroblogoláshoz és gasztronómiához kapcsolom, bár szerintem sok olyan szempont van közötte, amely az élet más területeire is érvényes. Ez az én utam – másnak, máshol, máskor, lehet, hogy valami egészen más kerekedne.
A kiindulópont: öt évvel ezelőtt nem azért kezdtem bele a Chili&Vanília írásába, mert tervem volt, hanem azért, mert erős belső késztetésem és mondanivalóm, és ez véleményem szerint az egész folyamatot meghatározta.
Megtalálni
A nulladik lépés mindenképpen az, hogy az ember rátaláljon arra az egy területre, ill. elfoglaltságra, ami a legnagyobb örömöt okozza számára. Ez egyszerűnek tűnik, bár pontosan tudom, hogy nem az, sőt, azt hiszem, nagy luxus, ha megtaláljuk. A gasztronómia esetében, az nem elég, ha valaki szeret főzni és enni. Fel kell kutatni valami olyan mély, elsöprő megszállottságot, érdeklődést, ami elsodorja az embert, és ami annyira erős, hogy olyan energiákat termel, amelyek tettvággyá formálódnak. Hogy ez a főzés, írás, cukrászat, tortasütés, hús, hal, bonbonkészítés, kínai konyha, veganizmus, stb., az egyénfüggő.
Elkezdeni
Ha megvan, akkor egy ideig lehet álmodozni, utána viszont egyszerűen bele kell vágni, kis lépésekkel. A blog csodálatos és kényelmes műfaj, hiszen semmi kötelezettséggel nem jár, belefér, hogy az ember hibázzon. A blogolással kapcsolatban az az egyetlen tanácsom, hogy le kell ülni és el kell kezdeni. Nincs tétje, viszont remek rutint ad és segít felfedezni a saját erősségeinket és gyengéinket, beazonosítani és megfogalmazni a céljainkat (és olcsóbb, mint egy pszichológus, vagy életvezetési tanácsadóJ). Nagyon jó ujjgyakorlat, megtanít megtalálni a saját stílust és hangnemet, élesben meg tudjuk tapasztalni, hogy hogyan viszonyulunk a kritikához és a visszajelzésekhez, ha nincs kedvünk/ihletünk, akkor is tudunk-e írni (a profizmushoz vezető út!), kitartóak tudunk-e lenni. Nem érdemes világmegváltó célokat kitűzni, és a látogatókat számolgatni, sokkal inkább magára a tevékenységre összpontosítani. Ha jó, akkor úgyis gyorsan terjed. Egyébként, ha mai fejjel (és konkrét céllal) kezdeném, nagy valószínűséggel a blog.hu szolgáltatónál indítanék blogot, a nagy portál gyorsabban hoz ismertséget és olvasókat, akik hamar odaszoknak, ha jó a tartalom.
Egy újabb gasztroblog?
Belátom, manapság, 600 gasztroblog között nehezebb érvényesülni, mint öt évvel ezelőtt néhány között. (Már ha ezt egyáltalán ambicionálja valaki, hiszen ne feledjük, hogy a blogok nagyobb részét ma is pusztán hobbiként írják). Úgy látom, most már igazán csak az tud kitűnni, aki vagy olyan eredeti, hiánypótló témát fog meg, vagy olyan hangot üt meg, amely valami pluszt tud nyújtani, vagy olyan akcióval, ötlettel rukkol elő, amivel fel tudja magára hívni a figyelmet. Magamon is tapasztalom, hogy nincs időm és kapacitásom több száz blogot böngészni, mai napig azt a néhányat olvasom rendszeresen, akiket megszoktam, és akikhez „hazajárok”, közben néha felfedezek olyan színvonalas újakat, hogy magam is elámulok. Pedig egyébként pont a blogok sokszínűségét szeretem, azt, hogy mindenki megtalálja közöttük azt, amelyik a saját ízléséhez és világához leginkább közel áll.
Megjegyzem, működhet a dolog persze úgy is, hogy valaki pontosan felméri a piacot, keres magának egy piaci rést, és hosszú távú üzleti terv alapján kezd el blogolni (mint pl. a Malackaraj), de ebben az esetben is csak akkor működik a dolog, ha az „ügyszerelem” átsugárzik rajta. Talán nem túl sokat, de azért látok egy-két olyan rést, amelyben abszolút lenne helye egy-egy eredeti hangú, színvonalas blognak (nem akarok ötleteket adni, de számomra ilyen lenne pl. egy a vega/vegán téma, a gyerekekkel való főzés, vagy a vidéki élettel, tájjellegű gasztronómiával, vagy helyi alapanyagokkal foglalkozó blog)
Gasztronómiai szakíró szeretnék lenni
Jó tollú szakírókra mindig van kereslet. Egy gasztroblog ebből a szempontból jó indulás, mert később kiváló névjegyként, referenciaként tud szolgálni, amely alapján gyorsan és hatékonyan tud bárki tájékozódni az illető íráskészségéről, ízléséről, felkészültségi szintjéről, eredetiségéről. Minden szerkesztőségbe be lehet küldeni cikkeket, abból még baj soha nem kerekedett. Ha jó, akkor előbb-utóbb valaki rá fog harapni. Ezzel együtt, én most úgy látom, hogy ez a terület kezd telítődni. A hazai piac nagyon kicsi, a lehetőségek korlátozottak, egy médium sem tud eltartani egy egész szakírót (mint mondjuk egy New York Times), tehát mindenki sokfelé ír. A profi újságírók (én nem vagyok az) is szívesen kalandoznak erre a területre, tehát gyakran az egyébként is rendelkezésre álló stáb kap megbízásokat. Nem véletlenül hangoztatják külföldi szakírók, hogy aki ezzel szeretne foglalkozni, annak legyen vagy egy jól fizető főállása, vagy egy gazdag férje/felesége. Egyetértek. Publikálni itt-ott mindig lehet, de csak ebből nehezen lehet megélni.
Annál inkább úgy látom, hogy a következő időszakban az eredeti és alternatív gasztronómiai szolgáltatásoké, vagy termékeké lesz a jövő. Lehet ez akármilyen pici és családi, sőt. Az emberek annyira ki vannak éhezve minden olyanra, ami mögött arcot, elkötelezett személyt látnak, hogy ami egy kicsit is jó, vagy eltér a megszokottól, az hihetetlen gyorsan (néha túlságosan is), a figyelem középpontjába kerülhet. Ilyenkor még a hibáktól is könnyebben eltekintünk. Nem véletlen, hogy virágoznak a kicsi és színvonalas házhozszállítók, lakáséttermek, kis üzletek. Persze, nem árt, ha ezek valóban jók, amit kizárólag a pénzszerzés motivál, az átjön, és hosszú távon nehezebben számíthat sikerre.
De hogyan leszek profi?
Gyakran kérdezik, hogy profinak tartom-e magam, és befogad-e a szakma. Mi a profi definíciója? Ha az, hogy hivatásszerűen foglalkozom gasztronómiával, és csak ebből élek meg, akkor igen, most már hivatásos vagyok. De nem vagyok sem profi szakács, sem profi újságíró és ezt soha nem is ambicionáltam, pontosan tudom a helyemet. Azt hiszem, éppen ezért tudok sok profival is együtt dolgozni. Éppen hogy a különböző készségek (kommunikáció, írás, ételismeret- és elemzés, ízlés, nemzetközi tapasztalatok, stb.) ötvözete a keresett. Majdnem 15 éve képzem magam autodidakta módon, és ez mindent tartalmaz: a szakirodalom és a teljes nemzetközi szaksajtó olvasását, célirányos kóstolást, főzést, rendszeres étteremlátogatást, utazást, tanfolyamokat, stb. Megjegyzem, annál nincs sok jobb iskola, mintha az ember sokat és tudatosan tervszerűen főz, abból szisztematikusan mindent meg lehet tanulni. Némi nyelvtudás sem árt, de nincs annál jobb nyelvlecke, mint ha az ember azért szótároz, mert annyira érdekli, hogy mi a csuda az a réglisse, Bibernellen, vagy savory.
Hogyan lesz belőle pénz és megélhetés?
Természetesen ez a legnehezebb része. Nekem például négy év alatt lett olyan bevételem, amiből meg tudok élni. Ami az elmúlt egy évben végül is sikerült, az mind az azt megelőző 4-5 év munkájának a beérett gyümölcse. Nagyon sok energiát és időt fektettem a blogba, de soha nem kényszerű ráfordításnak éltem meg, ugyanezt amúgy is ráfordítottam volna, akkor is, ha mai napig hobbinak marad. Mindenképpen több lábon kell állni és rengeteget kell dolgozni, másképp nem megy. Magából a blogból csak akkor lehet (hirdetési) bevételt produkálni, ha az hosszú távon magas, több ezres látogatottságot ér el (minimum napi három-négyezret), de nagyságrendileg ez is csak kiegészítő összeg. A másik út (én ezt választottam), hogy az ember a blog által jött lehetőségeknek köszönhetően tesz eleget megkereséseknek. Szóval, számolni kell azzal, hogy az ember sok hónapig, inkább évig, sok-sok ingyen munkát végez és vállal el, bár szerintem ma úgy fel van gyorsulva és virágzik a gasztronómiai szakma, hogy annak, aki igazán elkötelezett, ez az időszak már sokkal rövidebb, érzésem szerint egy-két év.
Mi a siker titka?
Éppen nemrégiben, a Kreatív márkaszavazásához kapcsolódóan (nagyon köszönöm utólag is a szavazást, amely már lezárult, benne vagyok a tízben, most mehetek előadni:) ) tették fel a fenti kérdést, amelynek megválaszolásán valójában nem sokat kellett gondolkoznom, szerintem ugyanis ezek:
Szerelem, hitelesség, szorgalom, kitartás, nyitottság, alázat, stílus
Végül az sem árt, ha az ember úgy dolgozik, él és kommunikál, mintha egy normális világban élnénk. Nem foglalkozom az irigységgel, intrikákkal, gonoszkodókkal (mindezekből meglepő módon szerencsére minimális jut, és azt hiszem, ez is pozitív értelemben az olvasóközönségemet minősíti, köszönöm!), csak a saját munkámra fókuszálok és közben megpróbálom magam jól érezni és élvezni az Életet.
***
Mindezekkel együtt, nem tartom magam tökéletes, überszuperbloggernek, én is emberből vagyok, vannak problémáim, rossz pillanataim, kételyeim, mint például az, hogy biztos, hogy jó ötlet volt-e Rátok/Önökre zúdítani mindezt…
Igen, jó ötlet volt! Nagyon tetszett! Gratulálok és további sok sikert kívánok!
Egyáltalán nem volt rossz ötlet ránk zúdítani. Kibírjuk! És köszönjük, most már nem olyan titokzatos ez az egész…
köszönöm, h ezt megírtad. húlyén hangzik, de tényleg kösz
Nagyon jó, hogy megírtad! Én egyértelműen a Te hatásodra kezdtem el pár hete a blogozást! 🙂
Ginger, ezzel sokan vagyunk így:-)))
Zsófiból süt a profizmus, az alázat és az a szeretet, ami nelkül nem lehetne, nem lenne érdemes csinálni.
További sok sikert, csak mutasd nekünk az utat:-)
Köszönöm, hogy megírtad!!! Nagyon vártam!: ) És örülök, hogy a Hagyomány és Evolúció versenyen ha csak egy percre is, de személyesen is találkoztunk!
További szép sikereket!
Tudom, hogy mindjárt rámront mindenki, hogy irigy vagyok. De nem győzök azon gondolkodni, hogy akkor én most nem vagyok elég szerelmes az írásba, nem hiteles a személyiségem, nem vagyok szorgalmas, nincs bennem kitartás, nyitottság, alázat, és nincs stílusom. Vagy néha közbejön egy rákos anya ápolása, egy-két gyerek születése?
Jó, hogy ezeket leírtad és lehet, hogy érvényesek az élet minden területén, de akkor se lehet mindenki Chili és Vanília. Mert belőled csak egy van, egy lehet. És erre nincs recept. Benned akkor 5 éve összeállt minden megfelelő tulajdonság, hogy ezt véghez vidd, de nem hiszem, hogy bárki is utánozni tudná.
Gratulálni szeretnék én is..múltkoriban láttalak a tv-ben egy reggeli műsorban és bizony kihúztam magam és büszke voltam Rád, így ismeretlenül is, azt éreztem, hogy valahogy „gasztrobloggereket” képviselted ott a műsorban..jó érzés volt, hogy „pusztán” az otthoni főzőcskézés is lehet „értelmes dolog”..köszönöm. további sok sikert!
üdv Esper
Mindíg is mély tisztelettel néztem fel rád, és most már tudom, nem tévedtem!
Nagyon egyetértek Veled abban, hogy nem elég az evés/ivás szeretete, hanem kell egyfajta MEGSZÁLLOTTSÁG. Ezt tapasztalom magamon is, és párom is ezt mondja rólam. Persze sokan nem értik, hogy tudsz éjjel 2-kor kis virágdíszeket csinálni marcipánból, vagy hogy hogy lehet órákig recepteket olvagatni, dehát ez ilyen… 🙂 Boldog az, aki megtalálja,amit igazán szerelemmel tud csinálni!
Zsófiban az a legjobb, hogy nem csak írni írja, hanem csinálja is. Volt szerencsém néhány órát eltölteni Vele, főztünk együtt is, és valóban megvolt a katarzis, nem csak mondja, tudja is! 🙂
Hajrá Zsófi, hajrá gasztrobloggerek!
Süt belőle az alázat, és hogy a sikert nem csak magának köszönheti. Jó időben, jó helyen indult – tehetséges, szorgalom, elkötelezettség pedig megvolt benne. Malackaraj üzleti modellje pedig érdekelne, mert éppen most kezdek kicsit leszokni róla… Erőltetettnek kezdem érezni, a provokatív stílus kioktató hangnembe kezd átmenni. Nyilván erre van vevő, de tényleg ez a bulvár tempó a jövője?
Annyira helyed van ezen a gasztro-palettán!
🙂
Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezeket a gondolataidat is. Tanulságos volt. És jó a sok sirám meg tett nélküli vágyakozás mellett egy ilyen történet, hogy igenis elérhetjük az álmunkat, ha okosan csináljuk. Most olvasom Tepperwein: Jogosítvány az élethez c. könyvét, és ott éppen a te utad van leírva. Olyan munkát kell találni, amit ingyen is szívesen végeznénk, és szaktekintéllyé kell válni az adott területen – ez a siker titka. Móni
Nagyon jó ötlet vólt! A kezdetektöl követem a blogodat, hála receptjeidnek és kelemes elbeszélő stílusodnak, megtanultam főzni és idővel megszerettem kíséreletezni a fűszerekkel, különleges alapanyagokkal. A főzés nekem most egy nagy szerelem, a Csili és Vanialia pedig egy virtuális randi hely, ahova mindig visszavágyok. Sok sikert a továbbiakban is!
Én is köszönöm, nagyon jó volt olvasni! Jó, ilyen természetes egyéniségeket sikeresnek, boldognak tudni, látni!
Jól tetted, hogy leírtad, jó volt olvasni!
Koszi, hogy leirtad, tetszett nagyon!
Köszönjük a hasznos olvasnivalót! Én is szívből gratulálok a sikereidhez!!! Egy kicsit egyetértek Ágival, de ezt Te is írtad az elején, hogy kell hozzá a személyiség is, nagyon is. Jelen esetben a Tiéd : ))
A Narancsot mindig úgy kellett a gyerek kezéből kitépnem, hogy végre olvashassalak. Ha nincs a blogod, talán sosem indítok sajátot. Jól esik olvasni a tiédet. A stílus, maga az ember, mondják. Igaznak tűnik és örülök, hogy a tiéd nem változott. Tetszik az egyszerűsége, az, hogy nem akar többnek, profibbnak látszani. A könyved gyönyörű, nagyon tetszik, de a blogod az igazi! A receptjeid megbízhatóak, másokéval ellentétben mindig sikerülnek.
Hosszú gyakorlattal ugyan,de én „civil” vagyok és leszek a pályán,olyan örömzenész, aki azért sikert és örömet is talál a főzésben és a blogolásban. Ha valaki akarja és tudja, hát feladtad a leckét, csinálja utánad! Zsófi nagyon élveztem az őszinte írásod, gratulálok,további sok sikert kívánok!
Elviselek még sok ilyen zúdulást!
Nekem is jó volt olvasni, köszönöm! Gratulálok az elért eredményeidhez! 🙂 Ez a szerelem nálam még csak egy éve tart, de érzem, hogy örökre megmarad és napról napra elszántabb vagyok. 🙂 Néha elgondolkodom a rosszabb napokon, hogy megéri e a fáradozást, időt, de tudom, hogy igen és kitartónak kell lenni. Köszönöm, hogy még jobban megerősítetted az elszántságomat! 🙂
Annyi mindent tudnék most írni, de önmérsékletet tanúsítok 🙂 remélem mindenki megtalálja a maga válaszait az írásodban, a sok összetevőt, amiből a sikered áll – mert minden benne van.
Én (annyi, annyi más mellett) az alázatodat is szeretem. Ez a szó már korábban is eszembe jutott rólad – főleg másokat olvasva, kipróbálva vagy összehasonlítva…
Hajrá, így tovább!
Helga
Volt egy rész az írás elején, amikor minden tisztelettel és minden pozitív gondolattal együtt azt véltem, nem kellene ilyet mondanod. Aztán a végére ez elmúlt, már felesleges is lenne azt mondani, hogy zavart:) Rólad – és nem mert személyesen ismer – szerintem mindenki tudja, hogy hiteles vagy, azt gondolod, amit írsz, mert sugárzik a cikkeidből, hogy neked mi az igazi munkaszerelem. És ez így van jól. A sors szerintem mindig eldönti kinek mi a legjobb. Sokan írók akarnak lenni, mikor kiváló karosszérialakatosok lesznek. Az a lényeg mire hivattunk. És most nagyon bocsi, hogy ilyen patetikus lett:))) Szerintem még nem szóltam hozzá soha a blogodhoz, de az első recept a török birsalmás-gesztenyés csirkéd volt egyébként, amit valaha blogról főztem:))) Köszönöm!
Dóri
Örülök, hogy van a blogod.
Pontosan az a személyiség volt összerakható, elképzelhető a blogodból, amit most összefoglaltál.
Az ma igen nagy dolog Magyarországon, hogy ön-azonos valaki, vagyis hiteles. Semmi kóklerség, semmi nagyképűség.
Klassz szüleid vannak! Én nekik is gratulálok, mert igazán büszkék lehetnek rád. 🙂
Sok sikert a továbbiakhoz!
az egész 1-2 éven belül teljesen át fog rendeződni, rengeteg elsüllyed, és jönni is fognak jócskán, főleg a profik, web2 nélkül nem lehet terméket eladni, brandet építeni, egyszerűen rákényszerülnek (az éttermek honlapjára be lesz fűzve a blogjuk, rendszeresen kommunikálnak majd FBn, twitteren, halkan jegyzem meg, a tisztelt blogger(inák)nak is ideje lenne ezekre rászokni)
a blogszféra szegmentálódik minőség, tematika, szemlélet, stb alapján (pl. most a Gasztro-n együtt van a legmagasabb színvonal a legunintelligensebb gagyival, ez sokáig nem mehet így, az ember alapból mégse hányni járna oda:D)
a belépő blogger számára a felsorolt tulajdonságok nem a siker kulcsa, hanem kötelező alap lesz, kétségtelen, hogy fontosak a piaci rések (a felsoroltak inkább szakadékok, viszont nem tudok olyan blogot, amelyiket fél-egy év profi munkával ne lehetne megelőzni), de egy kezdőnek sztem a legfontosabb, hova tud becsatlakozni, annak a csoportnak a gasztrojellemzőin túl, milyen kommunikációs ereje, médiaismerete van (vö. gasztrosznobber, malackaraj)
megélhetésügyileg minél több a belépő, annál kevésbé számít a színvonal, minőség, megélni az fog belőle, aki képes uralni a médiát, őt keresi az ósan, lidl, de a kertvkhez is hiába kopogtatsz be egy Nigella-klónnal, ha nincs ott khmmm, más jellegű kapcsolatod…
ettől még persze lehet hobbi, az olvasó járhat haza, de valljuk be, hozott anyagból, belső élményekből egy blog nem tud sokáig építkezni, kevés olyan szintű poszt van az emberben, mint a Nagymama maceszgombóca, a gerslit már én is fejből csinálom, sőt:), és akármennyire is szeretjük mindketten a céklát, végtelen számú recept nem tud születni….
ha a marokkói konyháról akarok olvasni, akkor meg mért pont idejönnék?
amúgy persze, tök rendbe van ez a sztori, ha nem kezded el, még mindig a NLCafét, meg a Kiskegyed konyháját olvasná mindenki:D, ha most be lehetne jelentkezni FB accal, tudnád, én gratuláltam először a kreatív helyhez:)
Ági hozzászólásához, ha szabad, hozzáfűznék.
Szerintem senki nem támad rád ezért. Ami egy nagyon fontos pont szerintem Zsófinál is, az a külföld és a tapasztalat. És nem csak gyakorlati értelemben, ha az ember „világot lát”, akkor tényleg kinyílik számára a világ, más lesz a mentalitása, a rálátása. Ez épp olyan, mintha elolvasol sok-sok könyvet, és össze tudod hasonlítani őket. A tudásod attól nő, minél többet tapasztalsz, ha kifinomultabb környezetben élsz, más lesz az érzéked. És sorolhatnám. Bocs, ha hülyeségnek hangzik, de remélem értitek, mit akarok mondani vele. (Egyébként meg lehet, hogy más pont annak örülne, hogy van pár szép szakácskönyve és még két gyereke is:)))
Egyébként tényleg nagyon érezhető az alázat Zsófiban. No meg az erő is. És ide ez a kettő kell, azt gondolom. A profizmus, esztétikum, tudás – mint ahogy a gasztroblogszférában tapasztalhattuk – enélkül édes kevés.
No meg itt nyilván arról is szó van, hogy ezer meg ezer helyen olvashatjuk, hogy valaki a Chili&Vaníliáról főzte az első ételét, abból tanult főzni, stb. Nem véletlenül. Mert az első volt. És néha komolyan azt gondolom, gyönyörű, hogy még mindig írja a blogot.
Ha pedig a blogszféra teljesen anyagi-marketing alapokra helyezkedik, akkor kvázi megszűnik az értelme. De szerintem ahogy a könyvet sem irthatja ki az internet, úgy ezt sem lehet elképzelni.
Köszi a blogod,
Tibi
Kern Ági, igen, irígy vagy sajnos, ez látszik a kritikáidból amiket a blogodon írkálsz.
Aztán meg görcsöszen próbálsz mindenbe belekapaszkodni, ami felhívja a figyelmet rád.
Biztosan Zsófinak se volt fenékig tejfel az élet, de nem panaszkodik itt, te meg jössz ezzel a hülye dumával. Eh! 🙁
több gasztroblogot is olvasok, a Cés V még mindig a kedvencem mert 5 év után is ugyanazt adja: nem kioktat, nem lenéz, nem megmond, nem kritizál! Csak főz, tippeket ad, lelkes és szerény!
még sokszor 5 évet kívánok! :o)) Zs
Gratulálok a bloggodhoz, további sok sikert Neked!
Ági, aki főz-nek: Nem bántásból írom, de mindenkinek van ilyen-olyan baja, problémája, de ez magánügy. Nem ettől függ a siker! Sokkal inkább attól, hogy mennyire akarod önmagadért! Nem másért és nem azért, hogy pótcselekedj…stb. Minden más csak kifogás:)) De gratulálok Neked is! Szilvi
ősi homár,
egyetértek veled.
Két dolog jutott minderről eszembe. Az egyik, hogy az elmúlt öt évben milyen irodákból olvastam a blogot, milyen pasiknak főztem belőle, és hogy melyik barátnőimmel beszéltem meg a tapasztalatokat. A másik egy idézet Csermely Péter blogjáról, amihez nem is fűznék más kommentárt. „Az általam vágyott és formálódni látott magyar „establishment” tagjai tehát egy viselkedési forma hordozói, egy olyan láthatatlan klubot alkotó emberek, akik hitelesek, akik integráns egyéniséggel bírnak, akik önzetlenek, és akik hosszú távon gondolkodnak. Nevezzük a hazai „establishment”-et értékkörnek.”
Zsófi, bármennyire is nem értesz vele egyet, szerintem profi újságíró vagy. Mert: alaposan utánajársz a témának, értesz ahhoz, amiről írsz, és élvezetes stílusban, hibátlanul, helyesírási és stilisztikai hibák nélkül írsz. És szerintem pont ez jellemez egy profi újságírót.:-)
Ami miatt kiemelkedhettél -mindamellett, amit leírtál – , hogy korán kezdted a gasztroblogolást, a másik pedig az igényesség. Az írás, a stílus, a fotók, a személyesség, a témák, az, hogy alapanyagokról írsz, amik sokszor ismeretlenek voltak számomra, vagy a felhasználásuk volt ismeretlen. És mindezt olyan szenvedéllyel és szerelemmel, amivel megfertőztél sokakat, többek között engem is. Azt hiszem, a gasztromániám valahol nálad kezdődött. És azóta is hálás vagyok érte:-)
Gratulálok és örülök, hogy a hobbid a szakmáddá vált! Csak így tovább!
Kata
Kata,
a profi újságírót még egy dolog kell, hogy jellemezzen: az eredetiség, és ez Zsófiban 100%-os.
Szerinem a felsoroltakon kívül még a jó anyagi háttér is alapja volt Zsófi sikerének. Az extra alapanyagok, könyvek, éttermek stb.
Kezdetektől olvaslak Zsófi, és a recepteken kivul azt is imadom ahogy helyekrol irsz…fel van irva a sajat kivansaglistamra a parizsi Moran es Bilbao 🙂
Kulon elmeny volt amikor szemelyesen is megismerhettelek,es racsodalkozhattam hogy ennyire azonos vagy a blogoddal.
Lenyugozo a kozvetlenseged, biztos vagyok benne hogy Te az az ember vagy, aki a legkulonbozofele emberekkel is konnyen megtalalja a hangot.
Remelem meg sok recepttel ajandekozol meg minket! 🙂
Es a sztorid, abszolut megerosit abban hogy erdemes kovetni az almainkat es minden tolunk telhetot megtenni.
Szeretunk Zsofi. 🙂 Szerintem „csak” errol van szo.
Ezt a posztot tényleg elsősorban azzal a céllal írtam, hogy eleget tegyek az ezzel kapcsolatos kérdéseknek, megkereséseknek, de végül nagyon -túlságosan is- jól jártam vele:) nagyon szépen köszönöm!
Jó ötlet volt. Mert jó volt olvasni:) ezt is…:)
Azokért a receptekért, amit a blogod nélkül sosem tanultam volna meg elkészíteni, roppant hálás vagyok. S a múltkor innen szerzett tudásommal magyaráztam el az uramnak, mi is a harissa :-)További sikereket!
Draga Chili-Vani:)
Ugy 4 eve kezdtelek olvasni… (miota Belgiumban élek es elkezdtem megismerkedni a szamitogep es a vilaghalo hasznalataval)
…
Nagyon szeretem irasaid, gondolkodasmodod es a receptjeid;)
En ugyan „vega” vagyok de igy is rengeteg otletet meritettem toled…
Koszonet erte és tovabbi sok sikert kivanok utadon!
Udv. TZS
U.I. kellemes husvéti unnepeket is kivanok ezuton…
Szerintem is jó ötlet volt, hogy megírtad! Amellett, hogy inspiráló, megmutatja, hogy nem lehetetlen.
Gratulálok a sikereidhez, a munkádhoz, a kitartásodhoz, a tehetségedhez! Tiszta szívből! 🙂
Kedves Zsófi, ez a poszt tökéletes. Minden szavával egyetértek, és köszönöm. Rendkívül tanulságos.
Persze, az életkörülmények lehetnek mások, de a hozzáálláson sokkal több múlik.
Kedves Chili&Vanilia!
Időről időre olvasom a blogját, mert némileg hasonló cipőben járunk: én is francia területre vetődött magyar háziasszony vagyok. Kaptam belőle sok ihletet, ötletet, még ha mi a magyarosabb ízek kedvelői is vagyunk a családommal (főleg a gyerekek). Olvastam a „Hogyan lettem hivatásos?” blog-bejegyzését is, amiben írja, hogy hiányát látja olyan magyar blognak, ami a hagyományos konyha ízeit közvetíti az olvasók felé. Örömmel ajánlanám szíves figyelmébe kedves barátném blogját (www.flat-cat.hu), aki a külföldi konyha receptjeit sikeresen ötvözi a magyar receptekkel, és – szerencsére – ez utóbbiak vannak többségben a blogján. Ráadásul élete felét „átfőzte”, vagyis nem ma kezdte a konyhaművészetet, bár még csak 30 éves.
„Cserébe” kérnék valamit.
Régóta próbálom kikísérletezni a tarte aux poire receptjét, főleg a krémjét. Az egyik helyi (francia) patisserie tulajdonosa megsúgta, hogy a krém a „créme patissiére”, de valahogy nem találtam még rá a tökéletesre, és három gyerek mellett nincs is nagyon sok időm próbálkozni. Viszont a kertek alatt már ott jön a gyümölcsszezon. Volna kedves kisegíteni, ha van ilyen krém-recept a tarsolyában?
Köszönettel
Egy olvasó
Számomra a legfontosabb gondolatod ebben az írásban, hogy „az ember úgy dolgozik, él és kommunikál, mintha egy normális világban élnénk”. Szeretem én is ezt hinni, és a példád is igazolja, hogy az „üggyel” kell foglalkozni – bármi legyen is az, az élet sok területéről tudnék példát -, az emberi gyengeségekből eredő negatívkodásokra meg energiát sem kell pazarolni.