Természetesen puszta véletlen –kvázi illusztráció – a második képen szereplő többféle sütemény. Jobban mondva egy és azon édesség számos példánya. Szó nincs róla, hogy ezeket mind megkóstoltuk volna, ugye senki nem feltételezi, hogy így tettem volna!!!? Természetesen kizárólag tanulmányi céllal vettünk több üzletben: megszemléltük, egyetlen falatban elemeztük az ízét, textúráját. Khm. Az igazság persze az, hogy ennek a helyi változata annyira isteni, hogy bármennyit meg lehet belőle enni. A világhírű portugál Pastéis de nata-ról van szó, más nevén Pastéis de Belém: krémes kosárka, amelynek tésztája hajszálvékony, ropogós, tölteléke pedig sűrű, krémes. Melegen az igazi. A neves belém-i cukrászda, az Antiga Confeitaria de Belem süteménye az eredeti és a leghíresebb, de Lisszabon szinte összes cukrászdája készíti. Nagyon hálás vagyok a Szent-Jeromos rend nővéreinek, hogy nem szellőztették meg a receptjét, amely mai napig szigorúan őrzött titok. Tiszta szerencse, hogy házilag nem lehet utánozni. Naná, hogy nekiveselkedtem, megpróbáltam, erről és a süteményről majd még később.
Életemben másodjára jártam Portugáliában, tavaly egy hétig az ország déli részén, az Algarve régióban töltöttem egy hetet, ott azonban gasztronómiai szempontból viszonylag egysíkúak voltak az élményeim , mivel egy teljesen turistamentes, szinte szó szerint a puszta közepén található házban főztem végig a hetet egy nagyobb társaságra. A gasztronómia nagyjából abban merült ki, hogy minden kora reggel levezettem a legközelebbi faluba, a helyi, három standból álló piacon megvettem a halárustól az aznap hajnalban fogott halakat, majd este megsütöttük, vagy grilleztük némi zöldséggel (és sok borral).
Nagyon nem volt ez másképp Lisszabonban sem –ugyan nem főztem, viszont néhány napon át kizárólag remek halakat ettem –hát, aki nem szereti, az is talál magának a fogára valót, de nagyon sokat hagy ki. Olyan nagy a választék, hogy ez ember csak győzzön válogatni, és kitalálni, hogy melyik hallal van éppen dolga. Természetesen több alkalommal bacalhau, vagyis sózott tőkehal is került elénk különböző formákban – nem minden külföldi lelkesedik érte, én imádom. Halas fénypontunk azonban egy icipici családi étteremben ért – mivel csak mértékkel tudtam készülni az útra, leginkább azt a tanácsot követtem, amit a legtöbb utazásnál bejön – jó messze elkerülni a nagyon turista helyeket. Szempontok: lehetőleg ne üljön benne egyetlen külföldi sem, az étlap kizárólag portugálul legyen, ne próbáljanak berángatni, és minél barátságtalanabbul nézzenek ránk. A Bairro Alto negyed legtetején az összes kritériumnak megfelelt az étterem, ahol landoltunk (Restaurante Tascardoso). A tulajdonos szemmel láthatóan minden egyes vendégét (valamint annak családját, összes rokonát, szeretőjét és sztoriját) ismerte, mindez a családias hangulat pedig egészen kiváló konyhával társult. Tökéletesen grillezett makrélát rendeltem (vagyis carapaut, amiről persze nem tudtam, hogy mi, csak utólag derült ki), kiváló volt.
Lisszabon nagyon multikulturális város. A bevándorlók nagy részét az egykori gyarmatokról érkezettek és leszármazottaik alkotják. A lakosság egyik legjelentősebb csoportja a Zöld-foki szigetekről származik – Cabo Verde kultúrája, zenéje szerves része a város életének. Egyik esténket egy különleges –zöldfoki- étteremben töltöttük, ahol afrikai specialitásokat –fűszeres hallevest, csípős curry-ket kóstoltunk, nem beszélve a kiemelkedő mangós és kókuszos desszertekről. A pincérnő pedig olyan kedvességet és közvetlenséget tanúsított, amilyenben régen volt részem. A Casa da Morna étterem elsősorban a zenei életéről híres – szinte minden nap élőzene van, gyakran maga Tito Paris (a zöld-foki zene egyik leghíresebb művelője, és egyben a hely tulajdonosa) –énekel, nekünk épp másik művész. (Köszi, Zs.!)
Többit majd még szép lassan.
A fado-ban pedig csak elveszni lehet. Aktuális kedvencem Ana Moura.
Ez a barátságtalanul nézés valóban bejön! Én is birom, amikor látom rajta, hogy arra gondol, hogy megint egy hülye turista, inkább enne a mekiben, és közben olyan ételt vág le az asztalra, hogy mind a tíz újad megnyalod utána 🙂
Sajnos még nem jártam portugáliában, ami nagy bánatom, de hasonlóval találkoztam görögországban. 9 és fél hét alatt egyetlen olyan étteremben sem jártam, ahol turista betette volna a lábát. A barátságos mediterrán virtus csak mese. Tényleg kinéznek, ha nem vagy helyi és valóban olyan ételeket produkálnak, amit máshol nem ehetnénk:) Aténba van pár jó tippem, ha valaki készül oda.
„Szempontok: lehetőleg ne üljön benne egyetlen külföldi sem, az étlap kizárólag portugálul legyen, ne próbáljanak berángatni, és minél barátságtalanabbul nézzenek ránk. ” Egyetértek. Ráadásul én el szoktam tévedni, a Zasszonyon egy idő után pánikszerű éhség vesz erőt (a mérgelődéstől is), beülünk a legelső kockásterítős lebujba, és máris gazdagabbak lettünk egy kulináris élménnyel. 🙂 Gran Canaria déli részén egyórás senki földön való tévelygés után egy tengeröbölhöz, ott pedig egy álomszerű, szalmafedelű halászcsárdához értünk. „El Serafim” volt egy deszkára pingálva. A frissen fogott, sült halhoz mojo szószba mártogatott, tengervízben főtt „ráncos” krumplit ettünk. Kiderült, hogy helyi nevezetesség, aki valamit ad a hasára ide zarándokol. Rá egy hónapra lebontották…
„Kockásterítős” asztalhoz nekünk is volt szerencsénk, Barcelonában, és elég hülyén is éreztük magunkat, amikor úgy találomra (nyelvtudás nulla) bökögettünk a laminált menü fogásaira. Utána pedig az élvezettől nem tudtunk megszólalni 🙂 Ismerősünk étterem-kereső módszere: jól öltözött, nagydarab helyi követése (nem árt előtte fülelni, helyi-e az a helyi). Megkérdezni, melyik a kedvenc vendéglője? merre is van? Megköszönni az információt, és elmenni az étterembe, majd ott elmerengeni a menü felett.Neki eddig bejött. De én nem beszélem a nyelve(ke)t, ő pedig igen…