Algarve

Az én életemben május 1. nem a munka, hanem a barátok ünneplése. 12 évvel ezelőtt (is) külföldön éltem, az akkor köttetett barátságok pedig olyan mértékben meghatározóvá váltak, hogy nélkülük sok minden másképp alakult volna. Akkor mindenki egyetemista, vagy pályakezdő volt, kevés pénzzel, alig felelősséggel, kirobbanó életkedvvel és energiával. Aztán szétszéledtünk, ki-ki vissza a saját hazájába, vagy másik országba, karrierek kezdődtek, mindenki életében vendégszereplők, kapcsolatok, jöttek-mentek, a különleges barátságok pedig megmaradtak. Olyannyira szorosak, hogy 12 év óta, kivétel nélkül, minden egyes május 1-én találkozunk valahol Európában. Hol valaki otthonában, hol másutt. Budapest egyébként statisztikailag igen felülreprezentált, öt alkalommal volt a találkozó helyszíne.

Idén Portugália déli részére, az Algarve régióra esett a választásunk, ahol Európa leg-dél-nyugatibb csücske (Capo de Sao Vicente) közelében, egy kis halászfaluban laktunk. Az első reptéri benyomások elég riasztóak: a rákvörösre égett angol és német nyugdíjasok, ill. sokgyerekes nagycsaládok nem túl ígéretesek. A régiót teljesen megszállták, házakat vásárolnak, hónapokra ideköltöznek, a helyiek pedig csak csodálkozva szemlélik a történéseket. Ha azonban az ember kicsit (mondjuk egy órányit) eltávolodik a központi turistahelyektől, akkor olyan elképesztő, sziklás, vadregényes tájak, elhagyatott öblök és turistamentes strandok és falvak tárulnak fel, amelyekért mégiscsak érdemes ideutazni.

Gasztronómiai szempontból viszonylag limitált a beszámolóm, mivel egy hétig gyakorlatilag grillezett halon és beazonosíthatatlan számú üveg portóin éltünk. Na de micsoda halak voltak azok! Minden reggel ketten levezettünk a legközelebbi faluba (negyed óra), ahol a helyi, összesen hat standból álló piacon megvettük az aznapi friss halat, amelyet előző éjszaka halásztak az Atlanti óceánban! Egész egyszerűen össze sem lehet hasonlítani az ízüket és állagukat a megutaztatott, és mélyhűtött társaikkal szemben. A sötét, cserzett arcú öregek és az egyetlen fiatal (és igen jóképű) halárus harmadnap már ismerősként üdvözöltek, és mutatták, hogy mit vigyünk aznap. (már azt is tudták, hogy kibelezve, megtisztítva kérem tőlük az árut, amíg ezt elvégezték, elküldtek kávézni és zöldséget venni). A kis halhatározóm igen jól jött.

Említésre méltóak a regionális, speciális édességek, amelyek 90%-ban a helyi termésű mandulából és fügéből, ill. sok tojásból készülnek, és olyan édesek, ragacsosak, hogy az arab desszertek elszégyellhetik magukat. Ezekről még később. Először is pedig vissza a hétköznapokba.