Ha valaki valamikor Párizsban jár, és szereti a gourmet édességeket, semmiképpen ne hagyja ki az egyik legnevesebb, világhírű, intézménynek számító cukrászda megtekintését, lehetőleg belülről. Kicsit giccses, kicsit cirádás, drága (egy szelet sütemény átlagosan 5-6 Euro), de mindezért kárpotol az élmény hangulata és elsősorban a sütemények minősége. Klasszikus francia cukrászat a legmagasabb fokon. Ladurée.
A Ladurée családról elnevezett cukrászdát 1862-ben Louis Ernest Ladurée, Dél-Nyugat Franciaországból származó molnár alapította, eredetileg pékségként. Egy 1871-es tűzvészt követően alakították át cukrászattá. Ernest Ladurée felesége, Jeanne Souchard modernizálta azzal, hogy olyan helyet hozott létre, ahol elsősorban a hölgyek nyugodt, füstmentes körülmények között tudtak találkozni egy csésze tea és sütemények mellett (ez volt az egyik első salon de thé). Az üzletet az alapító visszavonulása után az utódok, Ladurée fia és unokahúga vitték tovább. 1993-ban a cukrászdát megvette a Holder Group befektetői csoport, amelynek eredményeképpen ma már számos új helyszínen nyitottak újabb üzleteket. (Párizson kívül Londonban és Genfben található)
Remélem, a drága barátnőim, akiket elcibáltam oda, nem olvassák ezt, mert megölnek, ha megtudják, hogy miközben órákat gyalogoltunk a hidegben egy nyomorult sütiért, mehettünk volta még néhány másik, sokkal közelebb eső helyszínre is. Ahogy a hőmérséklet csökkenésével és a legyalogolt kilométerek növekedésével egyenes arányban szaporodni kezdett a kételkedő, kissé cinikus, ámde a helyzethez képest meglepően kulturált és toleráns megjegyzések száma, úgy kezdtem el izgulni, hogy nehogy csalódás legyen a vége. Szerencsére alaptalanul, mert a hely azt hiszem egyhangúan tetszést aratott. Ehhez jelentős mértékben járult hozzá a kedélyjavító tömény csokoládés Elysée nevű csodaszelet.
A rue Bonaparte-on található kis cukrászda előtti kígyózó sorból nagyjából sejthető, hogy megéri várni. Mi is így tettünk. A felső szint, ahol ültünk, budoáros, fülledt, intim, sötét, zsúfolt hangulatú, ahol a szomszéd asztalokon lehet mustrálni a felszolgált kreációkat, kibeszélni fogyasztóikat, és izgulni, hogy egy háromszemélyes átlag francia női társaság vajon pont annyi süteményt rendel-e összesen, mint amennyit mi fejenként. (Nem). A Ladurée specialitása a macaron, ez az első ránézésre ártatlan, szinte nem is annyira hívogató, színes habcsóknak kinéző kerek desszert, amely azonban teljesen átértékelődik, ha egyszer megkóstolja az ember. A meglepetés abban rejlik, hogy a habcsók nem kemény, hanem egy pehelykönnyű, omlós, törékeny mandulás lap, ezt ragasztják össze sűrű, tömény krémmel. Többféle ízesítésűt megkóstoltunk, a favorit a csokoládés és a karamelles (és a gesztenyés, meg a cseresznyés…). Annyira nehéz és munkaigényes ilyet készíteni, hogy az egész világon csak néhány helyen lehet belőle igazán jó minőségűt kapni. Ez az egyik. Nem olcsó mulatság, de ha az embernek lehetősége adódik rá, egyszer az Életben meg kell kóstolni.
De olvassak:)) Szuper volt! Foleg a csokis suti es a meggyes es a karamellas macaron. Koszonet az elmenyert.
gyerekkoromban a béke szálló cukrászdájában a makron volt a kedvencem. azóta sem ettem sehol olyan finom fekete kesernyés sűrű csokikrémet.
Jesszusom!De hiányzik Párizs… Az a baj, hogy ha az ember egyszer megkóstolja a Ladurée vagy a Pierre Hermé macaron-jait, garantáltan függő lesz… És aztán szenvedhet az ember lánya, ha egyszer hazatelepül, mert ezt a csodát itthon nem lehet megtalálni… 🙁 Ha nyerek a lottón, csinálok itthon egy Ladurée-t, ígérem :)))
Anna vagyok, macaronista! 😀 Én minden alkalommal,amikor Párizsban járok,(és ez szerencsére gyakori) eszem egy-két macaront, a Caramel au beurre salé a kedvencem…
Kipróbáltuk, ott, zseniális volt.:) Nem szeretem a csokit, de a csokis fantasztikus, mint ahogy a zöldalmás is.
Köszönjük a tippet!