A vasárnap reggel. Az minden egyes alkalommal (már amikor itthon vagyok), ugyanaz a dilemma. Menni, vagy nem menni – ez itt a kérdés. Az egyik legnagyobb brüsszeli piac ilyenkor zajlik (a brüsszeli nemzetközi pályaudvar parkolója alakul át ilyenkor), vétek kihagyni. Bár számos más lehetőség is szóba jöhetne (szerda esténként pl. hangulatos, társasági eseménynek számító, menő kis piac van a Place Chatelaine-en, de szombaton is találni a város más pontjain), én az évek során a vasárnapihoz szoktam hozzá. A hetente ismétlődő dilemma abban rejlik, hogy ahhoz, hogy még normálisan lehessen vásárolni, legkésőbb reggel 8-ra ki kell érni. A piac ugyan 14.00-ig tart, de már 9 órakor is olyan tömeg hömpölyög, amitől én már ideges vagyok. (Ráadásul akkor már parkolni sem lehet könnyen.). Zuhogó eső kivételével, az esetek többségében a lustaság fölött győz a piacozás öröme. Szeretem magát a piacot, de a piacozás utáni, reggeli hazatérés utáni hangulatot is – kipakolás, kávé, zene –az egyik mindenkori kedvenc időszakom.
Az arabos hangulatú, nyüzsgő kavalkádon belül megvan a megszokott rituálé: először végigsétálunk a sorok között, mustrálni. Kíváncsian végigszemléljük, hogy vajon az adott héten éppen mi érkezett (pl. ramadán ideje alatt kiváló minőségű datolya, vagy ma rengeteg, gyönyörű friss füge és barackok). Megnézzük, mi újság az egyetlen olasznál –nála kizárólag Olaszországból érkező áru van, jóval drágább az arab kollégáknál, cserébe viszont szezonjában van szardíniai articsókája, és cédrátcitromja (na jó, helyes is). Pontosan tudom, melyik árusnál mit érdemes venni, ismerem az arcokat, akik mindig ugyanott vannak, és ők is engem. Az első, bevezető kör után következik a piac egyik csúcspontja: a reggeli. Ez nem más, mint a zseniális marokkói lángosféle, az ún. m’semmen (recept pl. itt) – friss sajttal és mézzel töltve (választható sós változat is), hozzá pedig az elmaradhatatlan mentatea. A hatalmas olívabogyós stand hátuljában történik mindez, megvan a romantikája, ahogy az ember a pályaudvar alatt, műanyag hokedliken kuporogva, nem kifejezetten HACCP körülmények között eszegeti a frissen sült palacsintát. Közben lehet totózni, hogy a nagy családi standon ki, kinek a kije, figyelni, amint a nagymama kommandírozza az egész csapatot, és meglesni, hogy ők vajon mit reggeliznek (levest, amire nadrágzsebekből előkerülő nejlonzacskókból, elképesztő mennyiségű őrölt római köményt szórnak). A reggeli után pedig már tényleg bevásárlás következik. Ami mindentől függetlenül, kivétel nélkül, mindig kerül a szatyorba, az egy-egy csokor friss koriander és menta (hatalmas kupacokban áll az erre szakosodott standon, 25 centért). Egyrészt nem tudok ellenállni a friss illatának, másrészt nincs olyan hét, hogy ne használnám el utolsó levélig (tapasztalatom szerint hűtőben egész héten eláll, ha szorosan alufóliába csomagolom).
Tetejére tőkehal filé (a halat soha nem a piacon veszem, hanem halárusnál, pl. itt), a következőképpen készítve: filénként 2-2 ek szezámmagot összekevertem kb. 1-1ek tojásfehérjével. A hal tetejét szintén megkentem kevés fehérjével, hogy a szezámmag stabilan ráragadjon. Szorosan rányomkodtam a szezámmagot, pár percig hagytam állni, hogy kicsit megszáradjon (ne essen szét a mag). A halat pici olajon, szezámmagos felével lefelé serpenyőben, megpirítottam, hogy szép színt kapjon (ez a művelet egy hosszúkás fém spatula, vagy lapát segítségével a legkönnyebb, viszont nagyjából hangra és érzésre kell hagyatkozni, hogy mikor pirult meg szépen, mert nem nagyon lehet közben emelgetni). Megfordítani már könnyű, mert sülés során a szezámmag összefüggő, stabil réteggé áll össze, és szépen a filéhez ragad, nem esik el. Alufóliával bélelt tepsire raktam, és 120C-os sütőben, kb. 10 perc alatt készre sütöttem.
A ropogós szezámréteg, alatta a puha, omlós hal és az édes-savanyú-csípős, leves uborkasaláta nagyon jól kiegészítik egymást –lesz ez még így, már csak egy újabb adag koriandert és mentát kell beszerezni.
Mintha a Lehelről írtál volna 😉
Ó, bárcsak ilyen lenne a Lehel, marokkói palacsintástul! A Te írásod alapján úgy értelmeztem, mintha az mostanság egy sz-r hely lenne..
Az. Jó lehet a brüsszeli piac, és úgy látom a jó piacozás egyik alaptétele a koránkelés, és a piacon reggelizés.
Nyálcsorgatva és kis (na jó, jó nagy irigységgel) olvastam a postod. Pestről valóban hiányzik a jó piac. De talán legfőképp azok a kis családi, őstermelői standok, amikről irtál. A globalizáció már a piacokat is elérte. 🙁
Ezt az algír palacsintát mindenképpen kipróbálom! Köszi a linket, nagyon jó blogot ajánlottál megint!