Ha már így a lájtos édességeknél tartunk, gyorsan leírom még ezt a kis semmiséget is, aztán több nem lesz, ígérem. Az a gyanúm ugyanis, hogy a többség nem azért kukkant ide néha, hogy kalóriamentes desszertekről olvasgasson. Na, ez nem az az oldal, ha még nem tűnt volna fel:)
De egyébként az az igazság, hogy kifejezetten szeretek könnyed édességeket kreálni (na jó, azért ezt a műfajt nem viszem nagyon túlzásba) megmozgatja a fantáziámat, hogy néhány olyan édesség is létezik (nem sok), ami után nem kell azonnal bevonulni a fitness-terembe és semlegesítő intézkedéseket végezni. Ebben a desszert-kategóriában számomra két dolog a fontos: legyen intenzív, az ízlelőbimbók igényeinek totálisan eleget tevő ÍZE és legyen GYÖNYÖRŰ, mert először a szememmel eszem. Ha az a kettő stimmel, innentől kezdve nekem tulajdonképpen édesmindegy, hogy éppen gyümölcsből, joghurtból, vagy adott esetben valami bio-cuccból van. Na jó, nem édesmindegy, mert persze egy ilyen édesség soha a büdös Életben nem lesz olyan betegesen, dekadensen, őrületesen zseniálisan isteni mint mondjuk egy csokoládés, vagy egy lisztesvajastojásos, tejszínes mámor, de azért bizonyos helyzetekben jobb mint a semmi.
Ezt gyakran csinálom, gyakorlatilag egy sima rózsaszín grépfrút, picit feldobva, valami sznob étteremben akár a fenti címen szerepelhetne. Receptet nincs is sok értelme írni hozzá, a következőt teszem:
Egy adaghoz kifilézek egy-két rózsaszín grépfrútot és egész apró kockákra vágom. Összekeverem egy kevés mézzel, egy marék durvára vágott dióval, egy kevés friss mentával (és ami még úgy a kezembe akad –most pl. gránátalmamaggal). Opcionálisan valami fűszerrel, pl. őrölt kardamommal, vagy fahéjjal. Formába rendezem, a tetejét díszítem, voilá, az áldesszert.
Nagyon tetszik! A grapefriut-csoda, a lap, minden. Örülök, hogy rátaláltam – Nem Saigon receptet keresgélve…