Édeskömény a la plancha

Még májusban egy hosszú hétvégét Olaszországban, Parma-ban töltöttem a barátaimmal. Rájöttem, hogy utána nem is írtam róla rendes gasztrobeszámolót, aminek igazából leginkább az volt az oka, hogy a hétvégét gasztronómiai szempontból csak részben határozta meg az olasz vonulat, annál sokkal inkább dominált viszont a venezuelai konyha. Félig olasz, félig venezuelai barátom ugyanis egy gyönyörű, tüzes venezuelai lányt vett el feleségül, aki nemcsak az Életét, hanem a konyháját is elfoglalta. Ezt ő (a fiú) persze a legkevésbé sem bánja. Mindenesetre, mégsem térhettem vissza Pármából egy venezuelai gasztrobeszámolóval. Pedig lett volna miről beszámolni. Például, hogy reggelire arepas-t készített nekünk Monica, amely egy hagyományos venezuelai, kukoricadarából készülő, kerek, lapos, olajban kisütött lángosféle, amelyet sonkával, sajttal, hússal töltve szendvicsként fogyasztanak. És amely olyan laktató, hogy egy fél darab után konkrétan egész napra ülve marad az ember, de legalábbis egészen estig garantáltan eszébe sem jut semmilyen étel. Másik reggelire pedig volt venezuelai pörkölt és quesillo, venezuelai flan, amely sűrített tejjel készült. Csupa csupa light-os, könnyed napkezdő.

Egyik este a társaság leszavazta az éttermet, és a házikoszt mellett voksolt (a döntésben komoly szerepe lehetett a jelentős mennyiségű Asztronautának, amely Monica szerint az egyik legnépszerűbb koktél Venezuelában: jégbehűtött vodka, egy narancsgerezd, amelynek egyik felét kávéba, másik felét kristálycukorba kell forgatni – vodka lehajt, narancsra ráharap). Vacsorára egy hatalmas, 10 főt jóllakató roastbeef (férj remekműve) és rengeteg féle köret volt. A köreteket Monica-val ketten gyártottuk le, ez volt a pármai tartózkodás egyik legviccesebb, legkedvesebb momentuma. Passzív spanyoltudásommal, és az ő nulla angoltudásával, kézzel-lábbal kommunikáltunk egymással, de a főzés nyelve internacionális, úgyhogy olyan természetességgel zajlott minden, hogy egy percig sem éreztük magunkat kellemetlenül.

Az egyik köret finocchio a la plancha volt, azaz grillezett édeskömény, amely Monica egyik kedvenc étele. Azt mondta, hogy ezt nagyon sokat készítik Venezuelában, amin én nagyon meglepődtem, bár miért ne, hiszen Venezuelába rengeteg olasz bevándorló érkezett a 20. századi migrációk során, és ez nyilván a gasztronómiára is hatással volt. Az „a la plancha” kifejezés a spanyol és a dél-amerikai főzésben használatos, és gyakorlatilag serpenyőben grillezettet jelent. A plancha maga tulajdonképpen egy hagyományos spanyol, lapos, öntöttvas grillezőlap, amelyet leginkább bordás grillezőserpenyővel lehet helyettesíteni. Spanyolországban és Dél-Amerikában igen elterjedt főzési módszer, halakat, tengeri herkenytűket, zöldségeket készítenek így. A grillezett ételt csak meglocsolják pici olajjal, esetleg citromlével, néha fokhagymát és petrezselymet tesznek rá. Annyira finom volt ez az édeskömény ( jó sok maradt belőle, mivel a társaság férfitagjai lehurrogtak minden köretet, és kizárólag a roastbeef-re fókuszáltak..), hogy azóta rendszeresen készül a konyhámban. Köretnek is remek sültekhez, de én gyors vacsorának is nagyon szeretem egy egyszerű salátával.

Így készül:

Az édesköményt (fejenként egy) kb. 1cm vastagságú szeletekre vágom. Mivel egyébként szétesne, egy fogpiszkálóval keresztben átszúrom, ez összetartja a rétegeket. Egy serpenyőt felforrósítok, pici olívaolajat öntök bele. Az édesköményszeleteket mindkét oldalon megpirítom, leveszem a hőmérsékletet közepesre, sózom, borsozom, majd fedő alatt kb. 6-7 percig sütöm, hogy megpuhuljon (de al dente maradjon). Közben parmezánt reszelek, és ezt a kész, még forró zöldségre szórom, hogy ráolvadjon. Egyszerű zöldsalátával tálalom (nálam most rukkola, paradicsom, olívaolaj, balzsamecet, parmezán)