Five morsels of love – magyar tervező munkája a legszebb indiai szakácskönyv

Laki Eszter kézjegyével gyakran találkozhat a gasztronómiára nyitott budapesti közönség: ő tervezte többek között a Chez Dodo, vagy a Sao Foodbar arculatát, de ő az egyik lelke-motorja és tervezője a Menü szakácskönyveknek is. Idén év elején különleges projekt találta meg, egyenesen az indiai Bangalore-ból: egy egyedi és személyes indiai szakácskönyv tervezésére kérte őt fel a szerző: Archana Pidathala, aki nagymamája 1974-es receptgyűjteményét dolgozta fel a könyvben.

Archana története 2007-ben kezdődött, amikor elvesztette szeretett nagymamáját. Ami eredetileg elsősorban a nagymama emléke iránti tisztelgésnek és hétvégi hobbiprojektnek indul, az végül teljesen megváltoztatta Archana életét. Hosszú, érzelmes önismereti utat járt be, aminek a végén a főzés ugyanazzá vált számára, mint a nagymamájának: nem csak pusztán ételkészítés, hanem élvezet, megszállott szenvedély és a szeretet egyik kifejezési eszköze. 2015-ben otthagyta biztos állását, hogy kizárólag a könyv kiadására tudjon összpontosítani.

Eszter és Archana közös munkájából gyönyörű kötet született, amelyből néhány példány a Flatlab stúdióban beszerezhető.  A könyv nyomdája pedig nem mellesleg a kötetnek köszönhetően nemrég az Év Könyvnyomdája lett Indiában. Az alábbi interjúban az izgalmas együttműködésről kérdeztem Esztert.

Két, egymástól teljesen idegen kultúrában élő ember világából született egy érzelmekkel teli, meseszép, pazar szakácskönyv. Hogyan jön egyáltalán létre egy ilyen kapcsolat, hogyan talált meg téged a szerző?

A Behance csodái közé sorolható ez is. Ez egy nemzetközi portfólió oldal a tervezők számára, nekem például csak itt vannak feltöltve a referenciáim. A Menü szakácskönyvekről prémium minőségű fotók találhatóak itt (a fotókat Glódi Balázs készítette, szerzőtársunk Mihály Kamilla volt), ezek pedig nagyon magas nézettségre tettek szert. Archana, a szerző, ezen keresztül talált meg. 2015. novemberében írt először, akkor azonban éppen a Menü utolsó simításaival, nyomdába adásával voltam leterhelve, így a kezdeti lelkesedés ellenére akkor nem tudtam elvállalni a feladatot. Meglepő módon, Archana megvárt engem, a Menü bemutatója után kezdtünk el óvatosan ismerkedni. Olyan volt az egész, mintha egy mesekönyvet nyitottam volna ki – olyan családcentrikusság és erős líra sütött az egészből, hogy az elejétől fogva tudtam, hogy menthetetlen leszek, és ez egy szerelemprojekt lesz. Az, hogy ebből végül ennyire szoros szimbiózis született, annak köszönhető, hogy Archana nem mindennapi, kiváló ember. Sorsszerű találkozás volt a miénk.

Adott egy szerző és egy tervező, akik soha nem találkoztak, nem ismerik egymást. Mégis olyan terméket kellett létrehoznotok, ami tele van érzelmi töltettel. Hogyan indultál neki ennek a kihívásnak?

Indiában még nem, de Ázsiában sokszor jártam. Bangalore-ról csak annyit tudtam, hogy egy tízmilliós város valahol India közepén és IT központ. Egy ilyen személyes projektben mindig az a legfontosabb, hogy a szerzőnek, jelen esetben egyben megrendelőnek tükrözze a személyiségét, világát. Mindenképpen saját, egyedi stílus- és mintarendszerben gondolkoztam. Archana szerencsére nagyon nyitott és érzékeny volt a grafikára és a tipóra, így végig kölcsönösen vezettük egymást. A munka tervezési része virtuálisan történt, hetente több órát skype-oltunk. Voltak már nemzetközi munkáim, de ha időeltolódás van, az nagyon megnehezíti, Indiával pedig gyakorlatilag fordított ritmusban élünk. A közös hullámhossz szerencsére így is működött, első perctől fogva egy nyelvet beszéltünk, végig tudtuk egymást vezetni a szimbólumrendszeren.

Ez hogyan zajlott?

Megkértem Archanát, hogy mondjon olyan dolgokat, amelyek az indiai konyha alapját képezik. Hamar jutott a rizshez. A rizs, mint sok más ázsiai országban is, egyenlő az élettel. Ez lett a logo kiindulási pontja, az öt szem az öt unokatestvérre utal. Két héttel azután, hogy megszületett ez a logo, illetve minta, Archana megkérdezte tőlem, hogy mit szólnék hozzá, ha magára tetováltatná. Emberi bőrre sosem került még munkám, nagyon meghatódtam. A borító okkersárga színe az egyik legfontosabb indiai fűszerre, a kurkumára utal, az elválasztószalag a hyderabad-i piacról való.

Személyesen nem is találkoztatok?

De, a nyomdaindításra kiutaztunk, összesen 21 napra, ami életreszóló élmény volt. Bangalore-ba repültünk, onnan másnap a nyomda városába, Hyderabad-ba. Itthoni tapasztalataim is azt súgták, hogy a nyomdának az utolsó mozzanatát is figyelemmel kell kísérni, így is lett. Közben Archana-ék gyakorlatilag családtagjuknak fogadtak, káprázatos záróvacsorát szerveztek. Meghívtak az egyik családtagjuk ötezerfős esküvőjére, sőt, Archana végül az én esküvőmön is itt volt Szentbékállán, és egy masala dabbát, azaz fém fűszertartó dobozt ajándékozott nekem, amit Indiában mindig a lány családja ad a menyasszonynak amolyan háztartási hozományként.

A könyv utóéletéről mennyit tudsz?

A Menü szakácskönyveket mi is saját, független kiadásban, limitált példányszámban adtuk ki, ezért nagyon sok tapasztalatot tudtam megosztani a terjesztésről és arról, hogy ennek az emocionális, gyakorlati része is szinte ugyanakkora kihívás, mint összerakni a könyvet. Minden egyes példányt magunk csomagoltunk, mi szállítottunk ki, nagyjából ez történt a Five morsels of love könyvvel is. A helyi sajtó részéről nagyon jó volt a fogadtatás, de jelent meg róla ajánló a Food52-n is. Ezeket a példányokat, amik itt vannak Budapesten, a Flatlab-ben, is Archana hozta a bőröndjében.

Kulináris oldalról mi volt az utazás csúcspontja?

Én nem eszem húst, úgyhogy India nekem amúgyis maga a mennyország. A dél-indiai ízek itthon kevésbé ismertek, az indiai éttermek többsége észak-indiai, pandzsabi konyhát visz. Imádtam az ún. “podi”-kat, ezek például tört mogyoróból, vagy más magokból készülő fűszerporok, amikbe csak belemártogatják a különböző palacsintákat – idliket, dosakat. Hyderabadban egyedülálló biryanit ettünk, amit egy kádméretű üstben főztek. A könyvben szereplő receptek közül is elkészítettem párat, például a töltött padlizsán curryt, vagy az imént említett mogyoró podit. Néhány hozzávalót persze nehezebb beszerezni, de a legtöbbet simán be lehet a speciális boltokban.

Számos, gasztronómiához kötődő projektben dolgozol tervezőként, ez véletlenül alakult így?

A Doboz nevű szórakozóhely építészcsapatával dolgoztam, utána egyik munka hozta a másikat. Legjobban persze mindig azok a projektek sikerülnek, amik engem is inspirálnak, a Chez Dodo, vagy a Sao a nagy kedvenceim, mert igazán csodás emberek a megrendelők. Egyébként a személyes érdeklődésem a gasztronómia iránt is alapvetően a szakácskönyvekkel vált teljessé, ma már sokat főzök, előtte főleg egy borító, vagy különösen szép grafikai munka miatt vettem meg a köteteket. Rengeteget utazom, több időt töltöttem Ázsiában, Marokkóban, Tel Avivban, a Kaukázusban, ha hiányoznak bizonyos ízek, amiket itthon nem lehet megtalálni, akkor szerencsére meg tudja főzni magának az ember. Ha minden igaz, hamarosan egy saját hely is kilátásban van.

(Visited 1,677 times, 1 visits today)
Print Friendly

One comment

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.